A csatának vége, Mi nyertünk
Keményen, kegyetlenül öltünk
Elején nem hittem hogy győzünk
Végül egy bomba kráterben ülünk

Megsebesültem, de halálosan
Bajtárssal halok meg magányosan
Ő már nem él, Isten nyugasztalja
Fohászomat már csak Isten hallja

Nem estem el a véres harcban
Túléltem, végig halállal dacban
De nem érek vele most semmit
Népem közül nem látok már senkit

A halált legyőztem, de utolért
Viszont nyertem egy igaz ügyért
A fajtámért, a földért és az eszméért
Bátran ontottam testemből a vért

Csak azt sajnálom elég keservesen
Hogy nem ölelhetem többé kedvesem
Nem láthatom soha a gyeremekem
De végülis értük áldozom fel életem

Remélni többet nem remélek
Mire megtalálnak már nem élek
Fájdalmat eztán nem érzek
Várok és közben elvérzek

Magányos harcos egyedül az utcán
Nem érti meg őt senki
Szemében az örökös harcot mutatván
Nem várja otthon senki

Kiáll az igazügyért, ha kell az életével
Nem érti meg őt senki
Mindig harcra kész, ha kell, támad eszével
Nem várja otthon senki

Ha majd a világ jobb lesz, és nyertünk
Megértik végre őt
Ilyen emberekre van mindig szükségünk
Ha majd várják otthon őt

Ország-világ legyen bár ellenem;
Ne nézzenek rám fentről csillagok,
Én mégis meggyötört és megtiport
Hazám imádó gyermeke vagyok.

Ne legyen bár térképen sem szegény
Országom drága, szent alakja már,
Legyen a szíve két ország között
Emberi kézzel meghúzott határ;

Szívemnek lüktető szava, s agyam,
E lázas, vágyó, bosszús akarat,
És szemeimnek halványuló fénye
Elkárhozottan is magyar marad!

Oh, akik éltek széles e világon,
Ti sok-sok nyelvű, boldog emberek,
Kinek még célotok van és hazátok,
E hitemért meg ne ítéljetek!

Mikben ti éltek, szerettek, daloltok,
Folyó, síkság és büszke hegyorom,
Otthon, haza – mindez nekem nincsen már;
Hazámat a szívemben hordozom…

Vagyok a földnek gyarló pora, röge;
Hitem a föld, a drága anyaföld!
De mindhiába szenvedek és várok,
Életem fája tövestől kidőlt!

Nem hajt virág elhervadt, száraz ágon,
Gyümölcsöt sem hoz aszó, bús karó;
Az én sorsom a szürke géppé-válás,
Egyedüllét és emigráció.

Vagyok egy eszme örök siratója,
Mit ma üldöznek és megtiltanak;
Meg nem szűnő zaj, el nem haló sírás,
Halott völgyben folyton-zúgó patak!

Vagyok egy Eszme megszállottja: lelkem
A síron túl is győzelmére vár;
Vad eszmék közt vont szent Középarányos;
Fajtám szerelme, égi fénysugár!

Melyben ha vétesz, ha megtévedsz, Te, Testvér,
Halk lépteimmel utánad megyek,
Hogy téves úton kezed megragadjam
És szent utamra visszavigyelek.

…melyben ha sírsz, országutak szegénye,
Harcoktól csonkán, bénán, betegen,
Kis hajlékomat tevéled megosztom,
És meggyógyít majd nagy szeretetem…

Vasárnaponként, ha templomba viszlek,
Magyar Hiszekegy lesz legszebb imám,
S korona helyett aranyló kalász – és
Magyar mellényke lesz Szűz Márián…

…s ha mégis minket bántani akarnak,
Kintről, idegen zsarnok hatalom,
Hívó turáni vész-karddal kezemben
Felharsan zengő csata-riadóm…

A síron túl is győzelmére várok!
És velem várnak százak, ezrek,
Szent révbeérés, vágyott Hungarizmus
Mit látnak, látnak már, s megértenek!

…Ország-világ legyen bár ellenem,
Ne nézzenek rám fentről csillagok;
Legyen, mit hirdetek, halálos vétek,
És rettegés a zsarnok szívének:
Ha e világon bűn magyarnak lenni,
Én mindörökre bűnös maradok!